Ågi (csak ilyen nagy á betüt találtam) valamit negatìv elôjellel ìrhatott a blog programozói részében, mert most visszafele halad a blog az idôben, ùgyhogy most a szilveszterrôl kell ìrjak. (Ågi az, aki programozza ezt az egologot, és tôle szoktuk megkérdezni, hogy: nézik a blogunkat, vagy ìrjunk még hozzászólásokat?)
Tehát a szilveszter, Kézdivásárhelyen. Másnap tévéztünk, és láttuk a hìrekben, hogy Thaiföldön, vagy valahol arra többen meghaltak valami okból, már nem emlékszem. Ezek után változtattunk az álláspontunkon, miszerint nekünk volt a legrosszabb szilveszterünk a Földön, és ùgy fogalmaztunk, hogy nekünk volt a legrosszabb szilveszterünk Európában. Erre eddig még nem sikerült rácáfolni. Egy meghìvásnak tettünk eleget, puccos cuccmucc aranyutánzat, csiszolt plasztikgyémántcsilláros, aranymasnisszékes nyakkendôs fotocellás panzióban léptünk fel a hasonlóan felfegyverzett vendégeknek. Hogy haragudtam Felmérire, amiért volt annyi esze, és nem vállalt fellépést szilveszterre. Minden szék hosszù fehér selyemimitációba volt burkolva, rajta egy bazinagy aranyszìnü masni. Minden szék, kivéve a mienket, meg a zenészekét. Kicsit le is barnultunk, annyira négereknek éreztük magunkat.
Nos ezen a masnitlan széken töltöttük a szilvesztert, ügyelve, hogy nagyon ne rugjunk be, mert még éjjel fél kettôkor is volt egy jelenésünk. Utána sem sikerült, mert nem volt sör, az bizonyára tùl proletárul néz ki a csillámporos asztalon. Vodka, bor, ilyenek voltak, a bortól hamar savam lett. Tudom, hogy a sav sokmindent old, de akkor a hangulatomat nem sikerült oldani neki.
Végülis számìtottunk erre, de arra gondoltam, hogy majd felmegyünk a szobába egy csomó piával, és tévézünk, azelôtt ki is néztem egy jó filmet. Errôl az opcióról akkor mondtunk le, amikor közölte a tulaj, hogy igen, van szállás, de bent a központban egy másik panzióban (ez a panzió az utolsó épület Kézdin kábé a istenháta irányába), és majd ha lejár az egész, akkor elvisznek oda. Tehát leszámìtva azt az idôt, amit a mikrofonoknál töltöttünk, ùgy kb 12 órát csücsültünk azokon a székeken.
Annyira untuk magunkat, hogy kitaláltunk egy játékot a fotocellás piszoárokkal. Egész jó játék, kidolgoztuk a szabályokat, bárki játszhatja, nincs korhatár, és mindössze annyi fotocellás piszoár kell hozzá, ahány játékos van, semmi más, még dobókocka sem. Nagyon unatkozó embereknek szìvesen eladjuk ezt a játékot elég olcsón.
Másnap gyomorrontás, aktivia, kis pánik, hogy hogyan jutunk haza, blatt a Koronán. Amikor beléptünk a Korona egyik fülkéjébe mindketten ugyanazt éreztük: Itthon vagyunk!

TSz

Elküldve: 2007. január 9., 9:30 am-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Both comments and pings are currently closed.