Van egy elég furcsa mesélőstílus. Nagymamámnál figyeltem meg ezt, meg a barátnőinél. De megfigyeltem fiataloknál is. Amolyan idézős mesélés, amikor nem lehet kihagyni semmit, mindenkit idézel megjelölve az alany személyét is, így akármilyen érdektelen történet is jó hosszúra kerekedik. Ma elkaptam egy ilyen beszélgetésfoszlányt az utcán, előttem ment a két csaj, az egyik mesélt:

“És akkor csenget valaki, mondom magamnak, ki lehet az vajon, mindegy megnézem. Kinézek, és hát Csabi az. Kinyitom az ajtót, hát ott áll Csabi, és aszongya, szia. Mondom neki szia, mire kérdi, Csabi, hogy bejöhete, mondom neki, hogy hát persze, gyere be nyugodtan, erre kérdi Csabi, hogy nem zavar? Mondom neki, hogy áááá dehogy, egyáltalán nem zavarsz, gyere be nyugodtan, mire aszongya hogy, hát akkor jó, bejön egy kicsit, de nem ül sokat, mondom neki, hogy ülhet nyugodtan, ne zavartassa magát, aszongya jól van, és akkor bejött, leült, kérdeztem tőle kére kávét, merthogy más nincsen, aszongya kér, de csak egy keveset….”

Itt elváltak az útjaink, nem hallhattam, hogy akkor végül megkapta a kávéját Csabi, vagy nem. Vajon?

TSz

Elküldve: 2007. szeptember 18., 8:21 pm-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Both comments and pings are currently closed.