Nem tudom hány humortársulat lépett fel eddig a kolozsvári Szent Ráfael Katolikus Nőszövetségnek? Mi igen. Nézzétek meg, milyen volt.

De kezdem az elején. Ami a közönséget illeti, az előadásunk megkezdése előtt körülbelül negyven nő és két férfi tartózkodik a teremben. Kezdenek leülni. A férfiak meghúzzák magukat az egyik sarokban. Az egyik hölgy meséli, hogy látta a tévébe Sarközyt, és milyen kis pöttöm. Mire a másik rátromfol, hogy neki évekig nagyon tetszett Robert Redford, aztán látott vele egy interjút és kiderült, hogy egy “tökmag”.

Kiderül, hogy nem mi vagyunk az egyetlen meghívottak, előttünk fellép a képen látható csaj, aki zongorakísérettel operetteket ad elő:

Zsuzsa néni megérkezik közénk, és elmondja, hogy mi a sztori. Elmesél nekünk úgy tíz vicces történetet, és hogy a szóhasználatával éljek: “bármelyiket felhasználhatjuk a kabaréba”.

A néni nagyon kedves, ő az egyetlen, akit ismerünk a társaságból, már többször összefutottunk vele más rendezvényeken is, nagyon szeret minket – például eljött az XL-re is. Elkezdődik a műsor zenei része, egymás után jönnek az operettek, én mindössze egy számot ismerek fel a Mágnás Miskából, de persze én sokkal ritkábban járok operettekre, mint TSZ.

A zene után a Nőszövetség vezetője előveszi a kicsi csengettyűjét, csenget kettőt, erre csönd lesz, és bejelenti, hogy most humor következik a Szomszédnéni előadásban. Zsuzsa néni átveszi a szót tőle, hogy mondjon ő is egy kis bevezetőt, a csengettyűs néni átadja neki a szót, azzal a kikötéssel, hogy “aztán ne húzza el sokáig”.

Egy félórás kiselőadással készültünk – a nénik remkül szórakoztak, néha hangosan is kommentáltak egy-egy poént, mi is mosolyogtunk.

Az előadás végén kaptunk ajándékba fejenként egy képeslapot, egy mákos és egy diósbejglit, egy üveg bort és egy Karinthy Frigyes gyűjteményt. Ezután következett az ünnepi vacsora része, asztalhoz ültünk, beszélgettünk, Zsuzsa néni odaszabadult a zongorához és eljátszotta a francia himnuszt. Ezután szabadkozott, hogy nem tud egyszerre keringőt játszani a zongorán és táncolni is rá, mire egy másik hölgy megjegyezte, hogy még szerencse. Mit mondjak – szerintem nagyon édes, hogy ilyen idősen nem otthon morcoskodnak a tévé előtt, hanem hétfőként összeülnek, zongoráznak, teáznak, szurkálják egymást és csesztetik Robert Redfordot.
Olyan volt, mintha a saját nagyszüleinknek játszottunk volna.
Távozáskor odapakoltak még nekünk egy-egy tányér süteményt.

Béfé::

Elküldve: 2008. február 5., 6:52 am-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Both comments and pings are currently closed.