Múlt héten, pénteken, a soproni Dumaszínházban léptünk fel Kőhalmi Zoltánnal. Jólesett, hogy még egy fellépő, aki vonattal megy a helyszínre. Előadás után megnyúlt az este, a szálláson még elszívtunk egy utolsó cigit Kőhalmi szobájában, mert amúgy nem lehetett cigizni, de őt nem merték volna megszidni. Majd belealudtunk a Hustler TV-be, közben éjszaka Béfé felverte Kőhalmit, hogy ottmaradt a kabátja. Másnap reggel, miután fizettem, kiderült, nincs elég forintom vonatra, vissza Budapestre, de sebaj, van az OTP számlámon, s ha nem, akkor van lej nálam és beváltom. Egy óra városnézés után, mialatt tulajdonképpen csak a bankokat néztem végig, kiderült, hogy szombaton minden bank zárva van. Összeszedtem minden aprómat, sietve sétáltam az állomásig, kiálltam a sort, odaértem, megkérdeztem, mennyi a jegy, válaszoltak, mondtam, köszönöm, nem kérek, majd kimentem az állomás elé. Valahogy úgy otthon éreztem magam. Egészen pontosan úgy éreztem, hogy ezután ott fogok élni a Soproni állomás előtt. 335 forint hiányzott. Derengett egy megoldás előttem, de azt mindenképp el akartam kerülni. Öt perc rágódás után semmi más megoldást nem láttam, visszamentem, és felköltöttem Kőhalmit. Legmélyebb álmából felriasztott, a meglepetéstől mérgesnek lenni is elfelejtett oroszlán tekintetével nézett rám. Előadtam ezt a zavaros történetet, majd kértem ötszáz forintot. Kaptam ezret. Mit gondolhat rólunk? Az egyik felveri éjszaka, hogy otthagyta a kabátját, a másik pedig reggel, hogy adjon neki ötszáz forintot. Visszamentem a már nagyon is jól ismert állomásra, épp lekéstem a vonatot. Másfél órát ültem egy padon, maradék pénzemet elcigiztem, és már jött is a következő. Ez az a vonat volt, ami öt perccel azután ér Pestre, miután elindult az Orangeways busz – amelyre megvolt a jegyem – Kolozsvárra. Rendesek voltak, felhívtak, hogy hol vagyok, mert nem várnak meg. Nem értettem, akkor miért fontos, hogy hol vagyok. Tényleg nem vártak meg. Szerencsémre, rá egy órára indult Barótra a Kolumbán Trans , “Hááááhogyná lennáháj!” örült a sofőr. Indulás előtt még egy utolsó cigi, benyúltam a zsebembe, és mi akadt az ujjaim közé? Egy ötszázforintos.

TSz

Elküldve: 2009. január 27., 9:57 am-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Both comments and pings are currently closed.