Humor-e a tortacsata?
A szombat volt a kedvenc napon.
Reggel, valamikor
Szombat, a „Magyar vagyok, nem nudista” premierjének napja. Felhúzom az órám 6-ra ugyanis még mindig hiányzik két jelenet, ezeket az utolsó percekig halogattam. Telefon csörög, kinyomom. Ébredek 10-kor. Reggeli. Rövid próba. Van egy nagyon bonyolult szóhasználatú jelenetem, ebben egy viszonylag komoly szöveg mondása közben (a szöveg a humor fontosságáról, illetve szerepéről szól) TSz az arcomba nyom öt darab tejszínhabos tortát. A stand up az első univerzális kódolású poénról szól.
Nagyon nehéz úgy beszélni Mozartról, hogy közbe tele van az arcom tejszínhabbal.
Előző nap megbeszéltünk 11-re egy szövegegyeztetést és próbát TSz-el.
Fél 11-kor felhív, hogy inkább 1-kor találkozzunk. Fél 1-kor felhív, hogy inkább fél 2-kör. Otthon kellemes környezetben való próba & ebéd. Fél kettőkor a buszban, a központ felé, befejezem az utolsó jelenetem.
Valamikor, dél
A Babes – Bolyai Tudományegyetemen szoktunk próbálni, kinézünk magunknak egy üres termet, amit adott időre átnevezünk próbateremnek.
Jelenetet cserélünk. Én adom TSznek „Az őszinte pincér”-t, ő adja nekem a „Halászok”-at.
„Az őszinte pincér” egy nagyon egyszerű jelenet, arról szól, hogy kiválasztok egy állást, s azt kivesézem. Előzménye a jelenetnek „Az őszinte fogorvos”, de ott a főszerepet Ficz Tamásnak adtam (akkor még velünk játszott).
Az őszinte pincér mindig az igazat mondja – nem mondja, hogy rögtön hozza az étlapot, hanem azt, hogy hátramegy, megvakarja a tökét, és úgy 10-15 perc múlva, ha kedve lesz, lehet, hogy kihozza az étlapot.
A „Halászok” az egyik kedvenc jelenetem, mert nincsenek benne poénok, és nyugodtan játszhatunk, nem zavar bele a közönség nevetése. 
Este fél héttől előadás előtti próba. Elnézem az órát, ezért fél hatra megyek. Szidom az anyámat.
Este 8, premier
Még mindig jönnek az emberek a terembe. Az ülőhelyek elfogynak, az emberek elkezdenek a földre ülni. Megjönnek a tévések, újságírók (Kiss Olivér rendkívül korán-érkező), egy RMDSZ-es alelnök, Kelemen Attila a Transindextől már csak a színpad előtt a földön talál helyet. Még mindig szivárognak az emberek. A közönség várakozik, moraj, taps, olyan érzés, mintha popsztárok lennénk.
Elindul az intro zene, Carl Orff Carmina Buranajának az „O, fortunae” része, még nem megyünk ki a színpadra. Vonóshangszerek, fúvóshangszerek. Még mindig nem megyünk ki a színpadra. Megvárjuk az ütőshangszereket. Taps. Kezdődik.
Persze önök most azt hiszik, hogy az a része következik a blogunknak, ahol bemutatjuk, leírjuk, elemezzük az estet.
De, ha ezt megtennénk, akkor mitől lennénk formabontók?
Béfé ::